Egy analóg világba születtem. Gyerekként még ceruzával tekertem vissza a kazettát, a fényképekért heteket kellett várni, és ha valami elromlott, nem frissítés volt, hanem rögtönzés. A zaj, a recsegés, a hibák közé nőttem bele, ezek mutatták meg nekem, hogy az élet nem steril, hanem élő és tapintható.

Vizuális dramaturgként nem pusztán képeket készítek, hanem a fény, a zaj, a hibák és az átmenetek történetét építem fel, úgy, hogy minden nyom ott maradjon.

Aztán felnőttem a digitális korszakban, ahol minden gyors, hibátlan és azonnali lett. De én mindig éreztem, hogy valami hiányzik belőle: a súly, az anyagszag, a nyom, amit egy pillanat hagy maga után.

Nem pusztán fotós vagyok, hanem valaki, aki történeteket épít fel fényből, árnyékból, hibából és váratlan zajból. Mint egy filmben: a legemlékezetesebb jelenetekben nem a tökéletesség a fontos, hanem az, amikor valami emberi történik. Egy félmosoly, egy bemozdult mozdulat, egy recsegő pillanat.
Az analóg gyerekkor és a digitális felnőttkor találkozásából teremtettem meg a saját világomat. A világot, ahol minden fotó egy nyom, minden kép egy réteg, minden hiba egy titok. Nem képeket gyártok: dramaturgiát építek. Aki belenéz, ne csak lásson, hanem érezzen is.

Nem képeket készítek, hanem nyomokat hagyok.
Minden kép egy emlék dramaturgiája.